Elokföld
1908
Hajnalban ébredtem, amikor a nap első sugarai még alig látszottak a dombok mögött. Ez volt a kedvenc napszakom. Szerettem nézni, ahogy az a nagy, izzó golyóbis felbukkan a horizonton. Ilyenkor még mindenki az igazak álmát aludta, így nem zavartak szűnni nem akaró zajongásukkal.
Nappal az egész palota olyan volt mint egy hatalmas, döngő méhkas. Dolgozók jöttek ki és be egész álló nap, hajbókoltak előttem, pedig sosem kértem tőlük sőt, kifejezetten kínosnak éreztem. Semmi olyat nem tettem, amivel kivívhattam volna tiszteletüket, legfeljebb annyit, hogy megszülettem.
Életem első évtizedei jóformán azzal teltek, hogy próbáltam megszokni azt az állandó csodálatot, ami a családomat övezte, és ami engem is körülvett mint herceget.
Öten voltunk testvérek, fiatalabbik bátyám, Jeremi már megnősült – rangon alul, amiért apánk kitagadta. Ezért történhetett meg, hogy az öröklési rendben harmadikról a második helyre léptem előre. Az idősebbik bátyám, Odin még csak jegyben járt, de nemrég elutazott a menyasszonyához, aki a szomszédos tartományban élt, és egy gazdag nemesi ház egyetlen örököse volt. Az öcsém, Noel akkoriban kezdett roppant furcsán viselkedni. Folyton kóborolt valahol, és csak remélni tudtam, hogy nem lányokkal múlatja az időt. Hercegként ügyelnünk kellett a feddhetetlenségünkre, semmiféle kisiklás nem volt megengedett.
Tudtam milyen nehéz ez, főleg, mert rátaláltam arra a lányra, akit egész addigi életemben kerestem. Szinte rajongva imádtam őt. A lélegzetvételét, a nevetését, az eszét… egyszerűen nem volt olyan mozzanata, amit ne tartottam volna csodálatosnak. Csak ő létezett számomra, a többieket mind elhomályosította, már a puszta jelenlétével. Ő, Heléna volt az egyetlen gyönyörű lány számomra, más nőket pont olyan visszataszítónak láttam, mint azelőtt.
Már az esküvőt tervezgettük, mikor váratlanul elhagyta az udvart. Azt mondta szüksége van egy kis időre, hogy mindent átgondoljon. Szeretett volna tapasztalatokat gyűjteni, mielőtt feleségül jött volna hozzám. Természetesen elfogadtam, hiszen mi mást tehettem volna? Én szívesen követtem volna bárhová, de ő egyedül akart lenni.
A kishúgom, Fulvia nélkül elviselhetetlen lett volna ez az időszak. Ő még csak ötven éves volt, − a halandók között legfeljebb 8-9 évesnek számított volna − mégis rendkívüli intelligenciával és megfigyelőképességgel rendelkezett, ami persze jó adag csintalansággal is párosult.
− Királyom, királyom!− hallatszott egy kétségbeesett üvöltés az csarnokból, életem legszörnyűbb napjának hajnalán.
− Mi ez az éktelen ricsaj?− kérdeztem, majd lesiettem a lépcsőn.
Ahogy megpillantott, meghajtotta magát, azután pironkodva hátrált néhány lépést.
− Sürgős üzenetet hoztam a királynak! − jelentett kötelességtudóan, majd várta a reakciómat.
Tudtam, hogy nem tanácsos ilyenkor zavarni az apámat, így reméltem, hogy talán én is megoldhatom a problémát.
− Hát persze – biccentettem. – Amint láthatja, az apám még alszik. De talán nekem is elmondhatja mi történt − biztattam mosolyogva, látva szegény ember kétségbeesett zavarát.
− Odin herceg…− lehelte, de nem bírta végigmondani a mondatot.
− Mi történt a bátyámmal? − emeltem fel a hangom. Már komolyan kezdett bosszantani, hogy nem képes végezni a feladatát, és elmondani végre, miért küldték. − Talán üzenetet hozott tőle?
− Meghalt. Meggyilkolták…− motyogta, majd összerándult és zokogásban tört ki. – A… a… menyasszonya és a szeretője álmában végeztek vele. A halandók közé menekültek… Én maradtam az utolsó ember a kíséretéből… − hebegte, majd összerogyott.
Apánk rezzenéstelen arccal meredt maga elé, amikor előadtam neki a történetet. Én szinte reszkettem az indulattól, és minden porcikám bosszúért kiáltott! Nem láttam a dühtől, de apám parancsa megállított.
− Hamarosan itt az esküvőd. Hívd haza Helénát, most rá van szükséged. Megtiltom, hogy elhagyd ezt a földet! Te vagy az örökösöm. Nem engedem, hogy kárt tegyél magadban!
Nem volt más választásom, muszáj volt engedelmeskednem. Apám, a király szava ellen nem dacolhattam, hiába forrongtam belül. Igaza volt: Helénára volt szükségem. Rögtön a szobámba mentem, hogy megírjam a levelet, amiben könyörögtem, hogy jöjjön vissza.
Teltek a hetek, de semmi sem történt. Sem válasz nem érkezett meg, sem Heléna. Aztán egy héttel az esküvő előtt, végre megjelent, engem pedig nem érdekelt, hogy mit kellett kiállnom nélküle az utóbbi hetekben, csak az, hogy végre itt van, és a feleségem lesz.
− Ádin, beszélnünk kell – suttogta Fulvia, mikor aznap este a szobám ablakában ültem, és éppen a naplómba firkálgattam.
− Mi történt Fulvi? – faggattam, és megsimogattam komor kis arcocskáját.
− Helénáról van szó…− kezdte komolyan.
− Ugye milyen gyönyörű? − merengtem.
A szerelemtől nem láttam az orromnál tovább, így nem láttam kibe szerettem bele.
− Hát ez az! – fakadt ki. − Gyönyörű… mindenki láthatná, ha nem hordaná a gyászfátylat! – förmedt rám.
Sosem hallottam még ilyen hangon beszélni, de annyira abszurdnak tűnt az egész, hogy képtelen voltam hinni neki.
− Miről beszélsz? − kérdeztem vissza hitetlenkedve.
Felpattantam, majd megragadtam a kezét, és közelebb húztam magam.
− Ádin, Heléna együtt hált valakivel!
Mulatságosan hangzott ez pont a húgom szájából, és az első pillanatban eszembe sem jutott komolyan venni. Kis híján felkacagtam, de próbáltam uralkodni a vonásaimon.
− Tudod te egyáltalán, hogy mit jelent együtt hálni valakivel? − kócoltam össze a haját, és rögtön elengedtem a karját is.
− Lehet, hogy nem vagyok 200 éves mint te, de attól még igenis tudom! Ne tégy úgy, mintha neked több tapasztalatod lenne, mint nekem! – vágta rá durcásan.
− Komolyan beszélsz?
− Nem viccelnék olyan dologgal, amivel megbánthatlak. Ezt te is tudod − válaszolt, és a vállamba fúrta fejecskéjét.
− Köszönöm, hogy vigyázol rám – suttogtam.
Teljesen magamba roskadtam… Heléna volt az én angyalom, akit mindenkinél jobban bálványoztam. Mindent jelentett nekem: tisztaságot, ártatlanságot, szerelmet, megbecsülést. Most pedig rá kellett jönnöm, hogy mindez csak hazugság volt.
− Izgatott vagy már? − mosolyogtam rá másnap reggel, mikor a gardedám felügyelete mellett sétára indultunk a palota kertjében.
− Nagyon – válaszolta, és lesütötte a szemét a fátyol mögött.
Egész délelőtt őt figyeltem. Kínosan ügyelt arra, hogy a szél meg se mozdítsa a fátylat. Halkan beszélt, és görnyedten járt, mintha minden egyes mozdulat hatalmas fájdalommal járt volna számára.
− Miért hordod ezt a ronda fátylat? Elfedi a szépséged! – szólalt meg hirtelen.
Ezzel lekaptam a fejéről, és a földre hajítottam, legszívesebben meg is tapostam volna. De igyekeztem mindent olyan könnyeden és elegánsan, ahogy csak tőlem telt,
Heléna felsikoltott, a gardedám pedig tágra nyílt szemekkel meredt rám.
− Ádin…− rebegte Heléna, és látszott, hogy már közel áll az ájuláshoz.− Nem az van, amire gondolsz!
− Nem? − vontam fel a szemöldököm. – Miért, szerinted mire gondolok drágám?
− Kérlek Ádin − zokogta, és térdre esett előttem. – Bocsáss meg nekem… Bocsáss meg! Annyira sajnálom!
Hát igaz volt.
Undorodva mértem végig, miközben egyáltalán nem hatottak meg a könnyei. Csak álltam ott, mint egy szobor, érzelmek nélkül, minden nélkül, darabokra tört szívvel.
− Legalább jó volt? − kérdeztem megvetően.− Megérte, drágám?
A drágám szóba próbáltam annyi megvetést sűríteni, amennyit csak bírtam, hogy ő is érezze azt a fájdalmat, amit én. Tovább zokogott, mintha soha nem akarná abbahagyni. A gardedám pedig elrohant, nyilván, hogy hozzon valakit, aki majd lecsillapít.
− Ezért kellett itt hagynod, mi? – sziszegtem. − Én pedig feleségül akartalak venni! Egy ilyen rongyot…
− Ádin – hallottam az öcsém hangját, aki a semmiből termett mellettünk. – Elég lesz! – próbált nyugtatgatni.
− Ez nem a te ügyed! − ordítottam rá.
Heléna könnyei elapadtak egy pillanatra, és merően nézett Noelre, ő pedig vissza rá. Az a pillantás… Nem lehetett félreérteni, még olvasnom sem kellett egyikük gondolataiban sem.
− Vele? − suttogtam megsemmisülten.
Köptem egyet, majd elindultam a kastély felé.
− Ádin! Áll meg! Beszéljük meg! − kiáltott utánam Noel, és a vállamra tette a kezét.
A tengerpartra gondoltam, ahol kiskorunkban olyan sokat játszottunk, és oda helyeztem magunkat.
− Hogy tehetted ezt? − üvöltöttem, majd teljes erőmből az arcába vágtam az öklömet.
Megtántorodott az ütéstől, de eszébe sem jutott visszatámadni.
− Sajnálom – ismételgette, szinte folyamatosan.
− Ez minden mondandód? – üvöltöttem rá, és éreztem, ahogy kidagadnak az erek a nyakamon.
− Ádin… Mit tegyek, hogy megbocsáss nekem?
− Nem tudom… − vontam vállat. − Vedd el helyettem Helénát. Csókoltatom! – tettem hozzá, majd a semmibe vetettem magam.
